Tegnap visszamentem a régi sulimba, nosztalgiáztam egy kicsit. Mindig olyan furcsa visszatérni, pedig csak fél éve tanulok az egyetemen. Olyan idegen, mert érzem, hogy már nem tartozom oda, de közben olyan ismerős, hisz szinte semmi sem változott. Róttam a folyósokat, minden emeletet, minden ugyanolyan, egy-egy apró jelzés, új táblák, de mégis minden a régi. Mintha el sem mentem volna. Miközben velem annyi minden történt, ez fix pont maradt az életemben. Ide visszajöhettem, és érezhettem, hogy tudjam, ez mindig itt lesz (reméljük :P) és ha legközelebb is visszatérnék, a régi iskolám visszavár majd. Meg hát a tanárok... Kedvenc tanáraimmal beszélgetni, egy-egy régi emlék felemlegetése. Eldicsekedni az eredményekkel, és érezni a hangjukon, hogy büszkénk ránk. Ez ezer szónál is többet ér. Nekem elhihetitek. Persze, van akinek, a gimi nem szép emlékekkel teli, csak rossz érzést szül benne, de remélem, csak kevesen vannak így. Néha kellenek nekünk ezek a pillanatok. Érezni, azt amikor a régi osztályod előtt állsz, ahol most fiatalabb diákok vannak, és elképzelni, amikor már ők is, csak visszalátogató diákok lesznek. A tanárok viszont itt maradnak, és tanítják az újabb nemzedéket a már általunk jól ismert tudásra. Furcsa, tényleg furcsa. Hisz abban a 4 vagy 5 évben, életünk felét itt töltöttük, ezen falak között, és érezzük, ahogy az emlékek felélednek bennünk, s máris nem idegen a hely. S nevetek magamon, milyen félve jöttem be az iskola kapuján, elhaladva a porta mellett. Talán be sem engednek? Vagy nem örülnek nekünk? kérdésekkel a fejemben. Az emlékek, sok minden megszépítenek, és visszagondolva rájuk, már nem a rossz emlékeket, hanem a jó és vicces képek peregnek le szemünk előtt. 

Tegyetek így Ti is, ha lehetőségetek van rá. Látogassatok vissza a régi iskoláitokba, higyjétek el örülni fognak Nektek. Mert nem csak nektek, hanem a tanáraitoknak, és az iskola más dolgozóinak is jó érzés lehet ez a látogatás.