Mindenki tudja, milyen az, mikor úgy érezzük, hogy már átéltünk valamit. Erre egyszerűen csak azt mondjuk Deja Vu. A tudósok persze elmagyarázzák, hogy az agyunkban zajlik le valami érdekes folyamat. De senkit nem érdekel. Csak az érdekli, amit átélt. S ez van most velem is. Szeretem Katherine-t. Mindent megtennék érte, s meg is teszek, de itt van Elena, és olyanná tesz, amilyenné nem akarok válni. Emberivé. Az emberi énem tele van keserűséggel. Szenved. Katherine-nek nem voltam elég. Nem hagyta el Stefant értem. Ezért néha megkérdőjeleződik bennem, ő hogy érzett irántam. De ekkor mindig arra gondolok, hogy életben akart tudni. Ez csak jelent valamit. Talán gyáva vagyok, ha ezzel hitegetem magam. De jobb, mint elveszni a tényleges önsajnálatban. Az ég szerelmére, mégis csak Damon vagyok. Amikor legközelebb találkozok Elenával már minden úgy fog történni, ahogy annak kell.

Az ami történt nem történhet meg újra. Katherine kiszabadítására fogok minden erőmmel koncentrálni, és őt pedig elfelejtem és kész. Nincs más megoldás. Holnap megkeresem és elfelejtettem vele, hogy egyáltalán találkozott volna velem, vagy ismerne. Jobb, ha nem is emlékszik rám, biztos vagyok benne, hogy nem csak én éreztem azt, amit.

Mégis újra és újra őt láttam magam előtt, nem Katherinte-t. Ez őrület, nem várhatok holnapig, jobb, ha lezárom ezt az egészet még ma, és eltűnök egy ideig. A kristályt, ha meg is szerzem, akkor is várnom kell az üstökös erejére, az meg még több hónap. El kell mennem, hogy kitisztuljon a fejem. Tisztán kell látnom. Különben is veszélyes, ha sokáig itt vagyok, nem biztos, hogy képes lennék kontrolálni eléggé a táplálkozási szokásaimat.

A következő percben már nyúltam is a dzsekimért, és kiviharzottam az ajtón. Tudtam, hogy hol keresnem, emlékeztem, hogy az egész városban egy nagy buliról beszéltek az erdőben. Milyen ironikus. Ott láttam meg először is, és ott lesz a búcsú is.
Az erdő nem volt messze a bérelt lakástól, így pár perc alatt ott voltam.  Amikor újra megpillantottam, éreztem, hogy nem fog olyan könnyen menni ez az egész, mint szeretném.

- Jobb, ha nem gondolkodok ezen az egészen, csak egyszerűen megteszem. – határozottabban, mint reméltem kiléptem a fák közül, és egyenesen Elenához sétáltam, aki éppen egyedül ácsorgott. Szerencse, jobb, ha nincs itt a barátja, és nem rendez féltékenységi rohamot, ha meglát vele. Mikor még a nap 24 órájában Elenát figyeltem, ő is gyakran felbukkant a képben. Nem is értem, hogy járhat vele. Ez a Matt. Elképesztő. Jobb nem is gondolni rá. Ő csak egy senki.

- Szia! - Zökkentettem ki a gondolatai közül.

- Oh, hello. – köszönt vissza bátortalanul.

- Csak elnézést szeretnék kérni, amiért a délután olyan hamar eltűntem. Tudom eléggé fura lehettem.

- Az nem kifejezés. – majd egy barátságos mosoly jelent meg az arcán, az a mosoly, ami még az én megkeményedett szívemre is hatással van. – Azt reméltem tudnánk beszélgetni egy kicsit. Persze, csak ha nem tartasz őrültnek az utóbbiak miatt. – próbáltam, ha nehezemre is esett, lazára venni a figurát.

- Végül is miért ne? – majd fogta az italát, és minden félelem nélkül belém karolt, de éreztem rajta, hogy ő sem olyan biztos annyira a dolgában. Még akkor sem rezzent össze, vagy csak én nem éreztem, ami szinte lehetetlen, amikor a fák közé vezetem be. Egy átlagos tini nem bízna meg így egy idegenben. Este az erdőben. Ennek a lánynak elég béna lehet a vészjelző a fejében. De jobb is, hogy nem pánikol. Csak megkönnyíti a dolgomat.

- Tudod szeretnék megkérdezni egy valamit. Ami talán kicsit furcsán fog hangzani, de tudnom kell, s még csak meg sem igézlek…

- Megigézni? Mi? – kérdezett vissza zavartan, most már érezte, hogy valami nincs rendben.

- Nem fontos, hamarosan úgy sem emlékszel rá. Kérlek, válaszolj nekem. Mikor délután megfogtam a kezed, éreztél valamit? Bármit? – Reménykedően pillantottam le szemeire. Tudnom kellett, hogy nem csak én éreztem.

- Oh, az. Azt hittem, csak én őrültem meg. De te is? Tudod, ehhez nem igazán vagyok hozzászokva – közben gyorsan megigazította a haját. Tudtam, hogy zavarban van, de ezek az apró mozdulatai elárulták. Olyan kiismerhető. Semmit sem tud elrejteni előlem. – Igazából nem is tudom mi volt az igazán. Csak egy hangulat, egy pillanatra úgy éreztem mintha valami végigfutott volna rajtam, valami heves dolog. Jó ez hülyébben hangzott, mint gondoltam. Felejtsd el. – majd zavarában lehajtotta fejét.

- Nem, az. Tudod én is ezt éreztem, bár én nem tudtam ilyen költőien kifejezni. Talán gyakorolnom kellene még. – Gúnyos mosoly húzódott végig arcomon. Majd hamar elillant, mikor megértettem ez mihez vehet, és gyorsan vissza is tértem a tervemhez .- Figyelj most rám, - a fejét magam felé fordítottam, hogy a szemembe nézzen újra, s az a barna tekintet, mielőtt még eltántoríthatna attól, amire készülök, belekezdetem. – Felesd el, azt hogy láttál, hogy valaha beszéltünk, ha bárki kérdezi, aki látott minket együtt, csak egy srác, semmi más. Még a nevemet sem tudod. S most visszamész a buliba, mintha mi sem történt volna. Soha sem fogsz felismerni. – Bármennyire is fájt, meg kellett tennem. Csak egy csók. Egy emlékeztető rá. Hisz biztos vagyok benne, hogy bármi is történjék, nem fogom elfelejteni, de nem lehetek vele. Nem megy. – S felesd el azt is ami most fog következni. - Mielőtt elengedtem volna, lassan közeledtem felé, és egy hosszú és mély csókkal búcsúztam el tőle. Mikor kinyitotta a szemét, már eltűntem, és ő arra sem emlékezetet, hogy én létezem. Még megvártam, míg visszaér, csak akkor voltam képes elindulni. És újra elhagyni az otthonom Mystic Falls-t.

(Elena)

A bulihoz nem sok kedvem volt, de Caroline megint elrángatott, s persze neki nem lehet nemet mondani. Nagy gondot sem jelentett, hiszem a szüleim valami nagy rendezvényen voltak a városban, így megbeszéltük, hogy majd hazavisznek.

Matt-tel nem volt az igazi mostanában. Kedveltem, hiszen gyerekkorom óta ismertem, de most valahogy nem bírtam vele lenni. Éreztem, hogy ennél nem lesz több. S ő is tudta, hogy az érzéseim megváltoztak, de amennyire ragaszkodik hozzám, nem hiszem, hogy egykönnyen el fog engedni. De így nincs sok értelem, majd jövő héten a suliban megteszem, bármilyen nehéz is lesz. De nem most, és nem itt fogok vele szakítani.

Eléggé elbambulhattam, mert nem igazán emlékeztem, hogy kerültem az erdőbe, biztos sétáltam, aztán annyira magammal ragadtak a gondolataim, hogy teljesen kikapcsoltam. A következő pillanatban Bonnie jelent meg mellettem.

- Szia, hát te merre voltál? Már kerestünk? Úgy eltűntél.  – nézett rám aggódóan

- Bocsi, csak sétáltam egyet. – mondtam, pedig én sem voltam benne biztos. – De mindegy. Menjünk vissza.

A buli hamarabb véget ért, mint gondoltam, így hívtam anyuékat, hogy siessenek egy kicsit. Bonnie persze felajánlotta, hogy hazavisz.

- Ne fáradj vele, anyuék mindjárt itt lesznek. – S amint kimondtam, már be is kanyarodott a hídra a kocsink. – Na látod. De azért köszi. Szia. Majd hétfőn találkozunk.

-         Ez gyors volt. - szálltam be a kocsiba.

-         Igen, unalmas volt a vacsora, így inkább eljöttünk, már félúton voltunk, mikor hívtál. Itt jobb volt a hangulat? – kérdezte kíváncsian apu a kormány mögül.

-         Igen, de elég is volt. Csak menjünk haza. – majd kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, és mereven bámultam ki az ablakon, és figyeltem hogyan tűnnek el a fák. Majd a következő pillanatban, mikor hajtottunk át a hídon, apu elvesztette az irányítását a kocsi felett és az autó egyenesen belerohant a vízbe. Az utolsó emlékem, ahogy kapálózók, és próbálom kikapcsolni a biztonsági övem, ami beragadt, és apuék, ahogy szintén próbálnak kiszabadulni. Az után már csak annyit tudok, hogy valahogy kijutottam, és a kórházban ébredek fel. S anyuék nincsenek ott.