Nem tudom, hogy mi köt Elenához, de nem hagy nyugodni. Ki kell derítenem. Nem lehet, hogy csak azért érezzek iránta valamit, mert hasonlít Katherine-re. Hasonlít? Minden apró részlet megegyezik. Bár időbe tellett megszoknom a haját. Azok a loknik, amik végigsimították a testemet, mikor megcsókolt. Emlékszem az érintésre, mikor a kezemmel játszottam velük. De nem ez a lényeg. Elhatároztam, hogy nem engedhetem, hogy eltántorítson a célomtól. Ami nem más, mint Katherine kiszabadítása. De sajnos várnom kell, ha a kristály már nálam is lenne, sem tudnám még használni. Fel kell töltődnie az energiával.  Most és mindenkorra le kell tisztáznom magamban Elenát. Visszagondolva a múlt hétre, mikor azt hittem szeretem. Megőrjített. Szeretni, mást mit Katherine-t? Lehetetlen. De mégis, Elena folyton a gondolataim között jár. Érzek. Igazán érzek valamit iránta. Beszélnem kell vele. Csak ez az egy út maradt. S el is jött a megfelelő alkalom.

Egy utcán sétált hazaféle, egyedül. Tökéletes célpont és áldozat lenne. De nem most. Habár tudom, hogy ő nem Katherine, nem bírnám látni az ő arcát, mikor megölök valakit. Az emberek ölése, nem kín számomra. Nincs lelkiismeret furdalás. Miért is lenne? Ez a természet rendje. Vámpír vagyok, a vér éltet. Az embertől pedig elveszem azt. De Tőle nem. Ez az egyik dolog, amitől megőrülök. Még sohasem éreztem ezt ezelőtt. Soha nem sajnáltam senkit. Sajnálat? Ez több annál. Védelmezném. Bár lehet, hogy játszanék vele egy kicsit, azért teljesen mégsem fordít ki magamból. De a lényeg, hogy nem bírom ezt így tovább.

- Szia! – szólítottam meg váratlanul. Látszott is rajta a rémület, de csak egy másodpercig. A következő pillanatban már mosolyt is varázsolt az arcára. Azt a gyönyörű, lágy, kedves mosolyát, amit már annyiszor láthattam rajta az elmúlt hetekben. Nem olyan mint Katherine- é volt. Az övében benne rejlett az őrült természete, mikor megláttad, érezted, hogy magával ragad a vadsága. A mosolya mindent elárult róla. Kivéve egyet, hogy vámpír.
- Öhm… segíthetek valamiben? – kérdezet vissza zavartan.
- Bocsi, csak új vagyok még itt Meg tudnád mondani, merre van a temető? – A kérésem valószínűleg kissé összezavarta, bár nem meglepő. A temető nem a legfőbb látványosság. – Rokonaim lettek ide temetve, csak egy gyors látogatás. – tettem hozzá, hogy oldjam a kis zavart. Majd bevetettem a jól ismert vámpír sármot. Bár nem mintha, vámpírlét nélkül is nem lennék hatással a nőkre. A jól ismert Damon tekintet. Sosem értettem igazán miért vannak oda érte. De mint mondani szokták, ajándék lónak ne nézd a fogát. Tehát, nem kérdezek, csak élvezem az előnyöket. – Szóval? – Tettem hozzá, mert úgy tűnt ez a csábító tekintet hatásosabb volt mint hittem. Zavartan füle mögé tűrte a haját.
- Persze, ha gondolod meg is mutathatom az utat. Igazából útba esik. – Mintha nem tudná. Többet tudok róla, mint valaha is gondolná. Ez volt a terv. Amilyen személy Elena, biztos felajánlja ezt a lehetőséget. Én meg majd megilletődve elfogadom, hogy milyen kedves. Elena… olyan kiszámítható. Tudom, mit fog tenni a következő pillanatban. Nem úgy mint Katherine. Nála soha. Csak próbáltad követni az eseményeket. Vagy ő rántott magával.
- Ó, ez igazán kedves. De csak ha nem fáradság. – Majdnem hánytam magamtól, ettől a behízelgéstől. De csak majdnem. Csak akkor, ha belegondoltam abba, mit teszek, mit mondok. Ha mellette vagyok, az egész olyan természetesen jön. Nah ki az ellentmondásos személy?
- Semmiség. Amúgy Elena vagyok. – s barátságosan nyújtotta felém a kezét. Természetesen elfogadtam, de az érintés, bőrének érintése, egy hullámot indított el bennem. Jobban mondva, újabbat. Aminek célja volt, átszakítani a saját magam által felállított falat, az emberi énem előtt. De ezt nem engedhetem. Ezért talán kicsit, hamarabb is mint illene, elrántottam a kezem. Persze, ez számára nem volt észrevehető. Sem a zavar az arcomon. De az biztos, hogy én észrevettem benne mit okozott az érintésem. A pillanatnyi hangulat tükröződött az arcán. S amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is illant. De persze, nem elég gyorsan, egy vámpír szemének.
- Én pedig Damon vagyok. – És az önelégült vigyor szétterült az arcomon. Tehát ő is érez valamit. De amint belegondoltam ennek fontosságába. A mosoly le is olvadt az arcomról. Bizonyított, hogy köztünk ott a szikra, és nem engedhetem, hogy fellobbanjon. Katherine érdekében nem. Ki kell ürítenem a fejemet. Ez csak egyre rosszabb lesz. Mi a fene történik velem?

- Sajnálom, de nekem mennem kell.  – S már fordultam is el, hogy eltűnjek otthonom felé, ideiglenes otthonom felé. Hisz Zach egyenlőre nem tudhat még arról, hogy itt vagyok. Bár az első hibám biztos gyanút keltett benne. Elena az oka. Az egész, amit kivált belőlem. Nem bírtam tisztán gondolkodni, és egy pillanatra elvesztettem a fejem. Vadásztam. Ami máskor nem lenne gond, de hogy minden simán menjen a tervemben. Meg kell lapulnom. Még egy pillanatra visszafordultam, hogy lássam az arcát. A távozásom, eléggé meglepte. Főleg annak hirtelensége. De nem bírtam maradni. A gondolataim… Nem tudok Damon-ként gondolkodni. Nem a jelenlegi énem szerint.